Bringázás

2018.09.16

Kezdetben megfigyelőnek tartottam Istent, bírámnak, aki nyomon követi minden tettemet. Így dönti el, hogy a mennyországot, vagy a poklot érdemlem-e, amikor meghalok. Később olyannak tűnt a Vele való élet, mint a biciklizés, vagy inkább a tandem-kerékpározás: Isten a hátsó ülésről segített pedálozni.

Nem tudom, mikor történt, hogy helycserét javasolt, de az életem azóta nem ugyanaz... Amíg én kormányoztam, tudtam az utat. Elég unalmas volt, de belátható; mindig a legrövidebb két pont között. Amikor azonban Ő vette át a vezetést, élvezetes kanyarokon, emelkedőkön, sziklás lejtőkön haladt nyaktörő sebességgel, én pedig nem tehettem mást, csak kapaszkodtam! S bármilyen őrültségnek hangzott, egyfolytában biztatott: - Pedálozz, pedálozz!

Elfogott a szorongás. - Hová viszel? Csak nevetett, nem válaszolt, s észrevettem, hogy kezdek bízni benne. Olyan emberekhez vitt, akik a számomra szükséges adományokkal bírtak. Például a gyógyítás, a befogadás, vagy az öröm képességeivel.

Aztán azt mondta: - Add tovább az ajándékokat! És én hallgattam rá. Lassanként megtanulom, hogy befogjam a számat, és nyomjam a pedált. S ha néha mégis azt találom mondani: - Félek! - Ő hátrahajol és megfogja a kezemet.

Ismeretlen szerző